Csak...

Csak füst vagy.
Elillanó, szétfoszló lebegés
Csak mosoly vagy.
Emlékképeken néma nevetés.
Csak dal vagy.
Néhány ütemnyi megható zene.
Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete.
Csak álom vagy.
Álmaimban élsz és én is élek.
Csak nem vagy.
Nem élsz, csak kitaláltalak téged.

Lennél-e...?

Lennél-e kedvemért felhõ, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az õsz hûvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Könnycseppek az elmúlásért

Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó õszi ág.
Ködön áttûnõ halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhõk, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idõ, állok az idõben én.
Csend van, csak a szellõ susog.
Felhõt növeszt fölém a csend,
s aprószemû esõ csurog.

Virágom

Álmodtam egy virágot magamnak,
éjjel-nappal óvom, ápolgatom.
Szépen viruló virágszálam
nem tudja, hogy csak én álmodom

Ma nehéz

… mert nem vagy,
ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdat képzelek csillagtalan égre,
s hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
mindkettőnket véresre sebeznének…

Fa vagyok...

Fa vagyok, várok az ébredésre,

ág vagyok, várok zöld levélre,

rügy vagyok, várok tavaszi napra,

virág vagyok, várok születő magra,

termés vagyok, várok téli álomra,

föld vagyok, várok hűs harmatra,

élet vagyok, élek, s mindig várok,

álmaimban ifjú fává válok..

Változatok a csendre

Valaki megszólalt, és a csend

apró szilánkokra hullott.

Most óvatosan lépkedünk,

Nehogy  megsebezzenek

az éles szavak.

……………………………….

Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem...
ma néma vagyok,
csendem keresem...

………………………………

... s belémhasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen...

Néha nekem is...

Kék asszony sétál felhők partjain...
Néha nekem is szólhat egy dal.
Messzi utak köszönnek vissza
illanó évek álmaival...

Légvárak felé, félúton…

Éveink sorfalat állnak,
födetlen fővel vonulnak a percek,
míg eltelik néhány évad... Hol is?
Az ég hamuszín zsinórpadlásáról
lassan ereszkedik ránk
holnapok foltos hálója.
Vergődő éj takar.
Késik a feloldozás.

Túl a homályon

Tudom, hogy tűnt álmok repítenek
éjjel tengered felé,
hogy hamut szór körém a fáradt dalt búgó szél,
hogy hervadó fények, alvó virágok
űzik kószáló vágyamat.
A nap halvány korongja épp csak sejthető
a köd mögött, hihetetlen,
hogy néha izzik és lángol.
Felhők ereszkednek hozzám,
simogató párába burkolnak,
hiába nézem a jövőt, csak
tegnapomat látom...
Látlak, s magamat benned,
szempillád rám csukódott,
kezed eleresztett.
Tenyeremben megbúvó csókok
nyomán apró szikrák pattannak
szerteszét.
Ragyog a köd vöröslő pirkadással.
Hárfadal, fuvolasóhaj lendít
túl a homályon.

Néha...

mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

úgy várnak némán
rügyre, tavaszra, fényre
sötét perceim

Soha nem eresztem…

Nem volt ideje...

Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít.
Fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt.
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok.
Nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.

Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom,
kezemben őrzöm illatod.
Holnapról álmodik szobám,
s bekopognak a tegnapok.
Ködöt termett reggel a tél,
zúzmarát szült a pillanat.
Húzd magadra álomlepled,
örülj, hogy ennyi megmaradt.

Ha lenne még

Gödrök és rögös utak
jönnek szembe naponta,
csak fulladozunk a füsttől,
szeméttől, jelenünk hazugságaitól.
Szárnyalnék, másznék csúcsokat,
kilábalnék a túlpartra,
ha lenne még szárny,
ha lenne szikla,
ha lenne part.
Vagy csak egy
pohár tiszta
vizet szeretnék...

Már nem...

Már nem vagyok más,
mint régi dal máig búgó hangja,
elhaló fuvolaszó,
megpendített húr álmodó kertek
felett szálló jajszava.
Üzennék, pezsdítenék
életre, örömre,
együtt dalolásra,
együtt pendülésre.
Lehullott szirom
sóhaja száll.
Jaj, tavaszom,
vajon lesz-e még nyár?