Sóhajokba kapaszkodva

...mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...

Hétköznapló

Sóhajok szálltak az őszülő égbe,
felhővé foszlottak, s visszhangzott a csend.
Tükrömön repedés futott keresztül,
fojtott sikolyomra csak árnyam felelt.
Mások szavait faltam otthon éppen,
míg fazekamban lecsót szült a gőz.
Néztem elmerengve, mások hogy lobognak,
s tudtam, hogy engem minden szó legyőz.
/A számítógép tette a magáét,
letöltött éppen egy újabb programot,
én örültem annak, ha a nap végén
fáradt szemeimnek néhány perc jutott./

Emlékfoszlányokat ragasztgatok össze.
Vissza tavaszomba sosem léphetek.
Rajzolok magamnak légvárat cserébe,
s festékfoltokból ragyogó életet.
Pillangót álmodok felhőim fölé,
míg parancsolón nem csöng a telefon.
Bólogatok: persze, igen, úgy van...
S a megszokás pókja újra körbefon. 

...És szétterülnek a hangok

...És szétterülnek a hangok:
minden keserűség, apró tragédia, fájó emlék bennük lüktet,
pillanatnyi örömök, boldog percek, könnyes hangulatok és
lelkes mosolyok kavarognak,
eszméletlen öntudatlanság, lebegő testetlenség,
a harmóniákból és diszharmóniákból kibomló önfeledt suhanás
repít valahová,
a cél a semmi, az utazás örök, a lét rövid, a végtelen kitágul,
a lélek elszáll, s már nem hat sem gravitáció, sem idő,
korlátok és falak, rácsok és görcsök eltűnnek,
minden időtlen, minden örök, minden szabad.
Korláttalan fantázia, határtalan érzések, áttekinthetetlen végtelenség,
mámoros felszabadultság,
a megsemmisülés és az élni akarás,
az elszabadult vágyak, a lehető lehetetlenségek
szállnak velem,
ha néha, a kimért, megkötött, szabályozott, feszültséggel teli,
görcsökkel és bizonytalanságokkal áthatott,
szűkre szabott időhatárok között
hozzájuthatok pár percre
a zongorámhoz...

Álmokkal ébredek

Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhõtlen eget,
sûrû napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtõzõ vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktetõ örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tünékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain...

Képzelt ízekkel

Képzelt ízekkel jõ az est,
árnyékok nõnek kopár falakra,
hûvös álommal éled az éj,
s nem burkolózhatom, csak szavakba...

Vállalt szárnyaim súlya húz,
tompán csapódok durva rögbe.
Félek, a szürke nappalok
elaltatnak majd mindörökre