2.
Ülünk a barátságos tűz körül. Melengető lángnyelvek csapnak ki felém. De jólesik a barátságtalan borzongató eső után! A tűz csodálatos. A fahasábok sötétpiros, néha kéken fellángoló parázslása,
az anyagok bomlása közben elszabaduló elemek színes tánca, a füst fanyar illata, s a belőlük összeálló harmónia megbabonáz. Ritka alkalom, hogy együtt a család. Ebben a rohanó tempójú XX. században ritka és kivételes esemény az időnként együtt töltött békés esti tűzrakás, a tűz melletti üldögélés. A tűz a meleg, a tűz az élet, a tűz a szeretet. A tűz a titok. Mi a láng? Miből van? Miért ilyen szép? Miért pusztít, s miért használ? A tűz táplálja a barátságot, körülülve eltűnik a bánat, a harag, s a csontjainkat is átjárja az egyetértés melege. Milyen jó, hogy annak idején egy Prométheusz nevű zseni megajándékozott minket ezzel a csodával. S lám, nevével ellentétben mégsem volt eléggé előrelátó, ha látta volna szomorú,
kínokban vergődő önmagát, ki tudja, vállalta volna-e az emberekről való gondoskodást. Körülöttem zsong a család, a gyerekek rohangálnak, a férfiak beszélgetnek, iszogatnak, maga a megtestesült béke ez az este. De ebben a látszólagos békében is borzong bennem valami megfoghatatlan sejtelem, ami miatt nem tudok felhőtlenül örülni. Érzem, hogy jön a holnap a maga megszokásaival, a mindennapi tülekedés, a házimunka, a gyerekekkel való veszekedés, s valami lappangó szenvedés megint előre árnyékolja gondolataim meleg hullámait. Itt vagyok, köztük vagyok, de közben mégsem vagyok itt egészen. Érzem az űrt, érzem a hiányokat; az elveszített kapcsolatok tátongó mélységet hagytak bennem, s én repülnék utánuk, de minek? Nincs szükség rám. Miért nem vagyok elégedett magammal, családommal, igazi szeretteimmel? Miért vágyok mindig másra, mindig valami újra (vagy a letűnt régire ), mindig elvágyódom, soha nem ott vagyok, ahol valójában vagyok, csak a testem ül itt, s én most valahol az álmok birodalmában kóborolok megint, míg valaki hozzám nem szól, fel nem ráz, rá nem ébreszt a valóra. Igen, ideje lenne bemenni ágyazni, a gyerekeket lemosni, lefektetni, aztán elmosogatni; s ha marad még energia, beszélgetni, esetleg kanasztázni egy jót. S utána álmosan átadni magunkat ismét álmainknak, berepülni a határtalan végtelent, végigélni színes szituációkat, elhinni, hogy mindez valóság, hogy mi
heverünk a derékig érő fűben, fülünkbe üvölt a zene, egy jó kis Pink Floyd vagy Deep Purple. Elhisszük, hogy velünk fut most a vonat valahol a hegyek között, s szívjuk a rhododendronok émelyítő vagy kellemesen selymes illatát.
Úgy érezzük, valóban a tenger hullámai mossák a partot, ahol tiszta kék ég alatt fekszünk barnára sülten, s gyönyörködünk a spanyolgitár hangjaiban.
Átéljük, amint a régfeledett barátokkal újra összefutva idézgetjük kölyökkorunk szép emlékeit, s utána kéz a kézben lebegünk tova a kalandok szárnyán. Újra éledünk a múltban, ahol talán valamikor tényleg éltünk. Talán tényleg igaz volt az a fehér házakból épült kisváros, ahol golyóval a szívemben feküdtem a vakító fehér fal tövében. Talán tényleg én motoroztam a múlt héten a csodálatos Harley-Davidson nyergében átszelve a fél országot, s közben átélve múltat, jelent és jövendőt. Még a legszebb tűz is kialszik egyszer, már alig pislákol egy-két lángocska.
Hűvösödik; erősödik fülemben a belső gitárszóló, Horton és Schwab toccatái és etüdjei utolsó akkordjaikat nyomják éppen. Vége az estének. A holnapig még alhatunk néhány órát. A vízszintes testhelyzet megnyugtató, ringató bölcsőre emlékeztető; a félhomály és a pár pohár bor összekavarja
élményeimet, emlékeimet, kételyeimet. Bennem lobog tovább a tűz, lángnyelvei fel-felcsillannak, átvilágítják felemelkedő lelkemet, felvillantják vágyaimat, leleplezik lehetőségeimet.