3.
A szikla keménységére ébredek. A zivatar nyomai még meglátszanak körülöttem. Érdekes álmom volt. Egy pillanatra úgy éreztem, érdemes volt végigcsinálni mindent, meglegyintett a boldogság, a családi béke lágy
szellője. Még most is érzem tagjaimban azt a különös bizsergést, amit az ismeretlen világ okozott. Különleges, titokzatos, hihetetlen és mégis ismerős világ; ismerős, de sosem látott alakok, új nevek, sosem látott tájak, sosem hallott dallamok varázsoltak el. De most itt fekszem, s minden porcikám előre érzi a nemsokára bekövetkező elviselhetetlen kínokat. Próbálok másra gondolni, próbálok felidézni még egyszer valamit abból a különleges hangulatból, mely ébredéskor erővel töltött fel. Felzúg fülemben a motor berregése, s ez keveredik a körülöttem lebegő dallamfoszlányokkal. S közben érzem, ahogy nő bennem, ahogy dagad, burjánzik a halálraítélt májam. Már hallom a szárnyak ismerős csattogását, s mintha a felhők mögül kacajt is hallanék. A szomszéd hegycsúcs fölött lassan kivehető a saskeselyű méltóságteljes röpte, jön a biztos lakomára. Reszketek, vonaglok, menekülnék. Megfeszül kezemen a vaspánt, ívbe feszül a hátam, hiába erőlködöm. Hatalmas szárnyát kiterjeszti fölém, karmaival a sziklába, s testembe kapaszkodik ez a dög, ki napról napra becsületesen elvégzi feladatát. Nem akarok kiáltani, nem akarok jajongni, nem akarok megalázkodni. Éles csőrével belémkap, vérem felspriccel, s én hiába gondolok
közben valami egészen másra, a fájdalmat nem tudom kiküszöbölni. Sikoltásomat visszhangozza a hegyhát, érzem, hogy valami megszakadt bennem, s elsötétül előttem a világ.