4.
Át kell élnünk valamit előbb, hogy utána meg tudjuk örökíteni, mit is éreztünk előtte? Amíg nem ismerem a fájdalmat, nem tudhatom, mennyire kell félnem tőle. Miután megismertem, tudom, kellőképpen rettegtem-e.
Lelkileg felkészülve, mint minden ízében reszkető magára maradt nyúlfióka, várakozom a szájsebészeti műtő folyosóján. Körülöttem mindenki retteg. Én is. De én úgy érzem, mindenki jobban retteg, mint én. Tudom, borzalmas lesz, de próbálom magam megnyugtatni, hogy az injekció úgyis megszünteti a fájdalmat. Elvégzik azt a kis vágást és kész, mehetek haza. Seb? - ó, ugyan már, hát összevarrjuk!? Aggodalmaim azért nem múlnak el. Belém kapaszkodó gyermekeim öntenek lelkembe egy kis nyugalmat, egy kis meleget, különben ráz a hideg az idegességtől. S engem hívnak be injekcióra utoljára. Négy szúrás x alakban, 2 fog,+ vágás!!! Kezdem sajnálni magam. Gyermekeim biztatása mégis mosolyra késztet: Gondolj közben ránk, meg a TV macira! - Miért pont rá? - törne ki belőlem , de még idejében kapcsolok. Hát persze, majd mindenkire gondolok, Pindurkára meg Bundásra, az összes szőrmók állatkára a gyerekszobából, fiaimra és férjemre, barátaimra és szüleimre, Prométheuszra és Thézeuszra, a Pink Floydra és Morrisonra. Legnagyobb meglepetésemre engem szólítanak műtétre először. Kicsit megkönnyebbülök, legalább nem kell végigvárnom, végigizgulnom a többiek szenvedését. Beülök a székbe, s rám terítenek egy nagy zöld leplet, melyen csak a szájnyílás van szabadon. Az orvos fogót kér, s egy fogam már kint is van. Nem éreztem semmit. Újabb kő esett le szívemről, hallom gurulását, dübörgését odabentről. Jön a jobb felső négyes. A fogó keresi az alkalmas fogást, jól megkapaszkodik a hosszúra nyúlt gyökéren, odabent valami recseg-ropog, jobbra-balra rándít egyet-egyet a sebész keze, föl-le, jobbra-balra, megtekeri, még mindig tart erősen; szinte észrevétlen kúszok fölfelé a széken, szemeim elott sorban elúszik a gyerekszoba összes lakójával, Emersonék hatalmas dobszólót alakítanak, az orgonista most vágja bele kését a billentyűk közé, fiaim kapaszkodását érzem, távolból régi szerelmem hangja szólít, s lám végre kirántja ormótlan agyaramat az orvos keze. Átkukucskálok a lyukon, tényleg elképesztő darab.
- Vésőt - hangzik a szűkszavú, de annál egyértelműbb utasítás. Újra kezdek kétségbeesni. A számban gyűlik a vér, ott fekszem kiterítve, kifeszítve, mozdulni sem bírok. A véső csontszilánkok után kutat.
Gyökerem darabokban, s ez okozhatta a sebet, a daganatot? A véső hegye fölfelé keresgél, orromban érzem a végét. Közben jön a szike is, és végre megszabadulok ettől a rendetlen daganattól. A mozdulatokból úgy érzem, a varrás következik. Közben felső ajkamon is több sebhely lehet, néha nekimegy egy-egy szerszám, s becsípi, az orvos föl-le öltöget, csomóz, kitekert karral próbálja elérni a szám felső ajkam alatti jobb oldali rejtett csücskeit. Kb. fél óra. Ennyi. S végre kipréselem magamból az eddig belémfojtott levegőt. Leveszik a leplet. 5 nap múlva varratszedés. Tükör a falon, csapzott, elkínzott arc néz velem szembe. Megpróbálok mosolyogni, de közben vigyázok, ki ne buggyanjon a számból a még csordogáló vér. Igen, egy kicsit nemzeti hősnek érzem magam. Kilépek. Minden szempár engem figyel,
mindenki lesi a gondolataimat. Igyekszem barátságos képet vágni, s átölelem gyermekeimet. Üldögélek egy kicsit, majd elvonulok a mosdóba. Letakarítom arcom, megfésülködöm. Nem is olyan kétségbeejtő. A másik két áldozat még kint üldögél. Odamegyek hozzájuk. - Nem fáj. Maga a vágás nem - nyugtatom
meg őket. Az egyik kismama, a másik egy sírdogáló leányzó. Alig hiszik, amit hallanak. - Csak kivágták? - Nem . Két húzás, vésés, vágás, varrás - sorolom nyugodtan, mire újból elkeserednek. Nem várom meg, míg felocsúdnak, indulunk vásárolni, nézelődni, aztán hazafelé