Vége a lakomának. Elégedett jóllakottsággal emelkedik fel, s méltóságteljes köröket róva távozik lassan, kimérten az önhibáján kívül hóhérommá-kínzómmá vált saskeselyű. Fájdalmam elviselhetetlen, mintha mindenem égne, csípne, marna odabent. Egyetlen véres húscafatnak érzem a testem, elképzelhetetlen, hogy ez a test egyszer még megmozdul, lehetetlennek tűnik, hogy a sebem beheged. Pedig tudom, hiszen átéltem már sokszor ugyanezeket a kínokat. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Valaki majd versbe foglalja ezeket a sorokat. Belül égnek sebeim, s mindenemet felforrósítja a folyamatosan erősen tűző napsugár. Kihez fohászkodjak, hogy gyógyuljanak sebeim, kihez forduljak, hogy múlassza
el a fájdalmat, ki tudná enyhíteni maró szomjamat, ki tudná borogatni lázas homlokom? Behunyom a szemem, s elképzelem, hogy egy gyönyörű lány lépdel az erdőn át, s közeledik felém, fején vizeskorsót egyensúlyoz, meztelen talpa alatt tovagördülnek a kavicsok, izmos lába kilátszik a ruhából, haja vállára omlik, arca kipirul felfelé kaptatva, egy kis dalt énekel a szerelmes lányról, ki teljes odaadással szolgálja párját, majd arca elől félrehajtja az utolsó gallyat, s ekkor könnyű sikolyt rebbent ajka: észrevett engem. Nem bírok megszólalni, csak nézem a csodát, látom, hogy lerakja korsóját, s egy kendővel vizet csorgat arcomra, s selymes érintése lehűti felforrósodott, kívül-belül izzó testemet.Végigsimítja homlokom, arcom, nyakam, karom, s én már nem is érzem a hasogató sebeket, csak attól félek, eltűnik a látomás, s itt maradok egyedül szenvedésemmel. Elmosolyodok, s hálás tekintettel viszonozom kedvességét. Leül mellém, s tovább mossa megkínzott, megtépett tagjaimat. Lehunyom a szemem, s átadom magam a lány szeretetteljes gondoskodásának.