7.
Mire kinyitom a szemem, senki nincs mellettem. Mégis csak álmodtam? Pedig bőröm lecsillapodott, sebem gyógyul, homlokom még hűvös s enyhén nedves, nem is érzem szomjasnak magam. A nap odébbfutott már, sugarai nem érik el testemet, s enyhe szellő borzolja a fák ágait, leveleit. Az ég hihetetlenül kék, a végtelenség az örökkévalóság tárul elém. Könnyűnek érzem magam és erősnek. Bízom a csodában, remélem, még megmenekülhetek. Elképzelem, hogy egy nap jön valaki, aki megszabadít fogságomból, aki eloldoz, aki elrettenti a keselyűt, vagy végez vele, mielőtt újra bántana. Még most is itt érzem a lány hajának illatát, s behunyt szemmel is látom kedves tekintetét. Kissé megtámasztom magam, próbálok felülni, minél többet szívjak magamba a természet látványából, az üde zöld völgy fölé boruló kék égbolt és a hatalmas sziklák találkozásának nagyszerű fenségéből. Kezem valami hűvöset tapint, felveszem, a lány kendője az. Magamhoz szorítom, s gondolatban újra átélem a találkozás kellemes pillanatait.