Még sötét van. Arra ébredek, hogy fáj a szám, mintha mindenem egyetlen förtelmes, duzzadt, vörös és véres húscafat lenne. Kitámolygok a fürdőszobába. Egész arcom jobbra csúszott, puffadt az orrom és a szemem. Szinte rosszul vagyok, amikor ki akarom nyitni a szám. Öblögetek, s megpróbálok aludni megint. Mintha vinne a vonat, tagjaim ernyedten csüngnek a rázkódás ütemére himbálózva. Utazom valahová. Csak le ne késsem a csatlakozást. Lassú a tempó. Nem lesz idő az átszállásra! Rohanok, lihegek, tömeg, izzadtságszag, furakodok előre, mintha valahol még várna rám egy hely. Mintha valahol várna rám valaki. Végre egy nyugis sarok. Felmérem a lehetőségeket, s kiválasztom azt az ülést, mely eddig várt rám. Kis fújtatás, felteszem a csomagot, leveszem a kabátot, előveszem a könyvem, s végre leülök. Ringat a vonat, nem akarok aludni, most valami történni fog. Felnézek, s ekkor hasít belém a felismerés, velem szemben ül, s épp engem néz álmaim ideálja, az a fiú, akinek arányos vonásaiban annyi regényhősre ismerek. Nem merek ránézni, nem merek megszólalni, néma vagyok, könyvembe temetkezem. Mégis látom, ahogy a sajtos tallérért nyúl, s közben rám néz, látom, ahogy az újságot előveszi, s közben rám néz, keresztrejtvényt fejt, s közben elgondolkodva rám néz. Ránézek, s fellobbannak bennem a szunnyadó piciny lángocskák, s nem merem vállalni a tűzvészt. Némák vagyunk az elválásig. Le kell szállnom. Elrebegünk egy halk sziát, s hosszan nézzük egymást, míg meg nem áll a vonat. Leszállok. . .

. . . Forog velem az ágy, lázasan kecmergek le róla, első utam a tükörhöz vezet. Borzalmas ! De valahol a tükörben egy másik szempár üzenetét is észreveszem. Mosolyogni próbálok, s nyúlok a fájdalomcsillapítóért . . .